A szürke színei Sisso (2009-04-24 13:58:35) Anton Corbijn filmje, a Control szomorú tényeken alapul, a Joy Divison zenekar énekesének, a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt Ian Curtis-nek a története. A fiatalok sírnak, a korosabbaknak meg kellemes időutazás, vissza a punk kezdeteihez. Sötét tónusú, ipari képek erdejében járunk, jó zenéket hallgatunk. A film után pedig láthatjuk a rendezőt. Pazar délután a vizen. Hogy milyen város Manchester? Hát szürke. És Corbijn filmjének igazi erénye az, ahogy ezeket a szürkéket sokféleképpen megjeleníti. Gyárak, füstök, tisztviselőtelepek, kocsmák, koncerttermek. Hamisítatlan machesteri atmoszférát teremt, úgyhogy, ha eddig nem, most már el tudjuk képzelni miért születt meg pont ott a letargikus new wave sztár zenekar. Az A38 Hajó gyomra pedig, mint további indusztriális kultúrkörnyezet, végtelenül jól passzol az egészhez. Állítólag már itt is szárba szöktek zenei irányzatok. Valóságos tömeg nézi a kis vetítővásznat a teljes sötétségben, nincs egy pisszenés. A 2007-ben, a cannes-i filmfesztiválon bemutatott film sztori végül is nem a Joy Divison zenekarról szól, inkább játékfilm, mintsem zenetörténeti etalon. Ian Curtis iskolaéveitől, a hetenes évek elejétől, 1980-ban, 23 évesen elkövetett öngyilkosságáig tart a filmidő, és igazából egy szerencsétlen szerelmi háromszögre fókuszál, amelyet Debbie Curtis-nek, a zenész özvegyének az életrajzi könyvéből rakott vászonra a rendező. A rákendroll özvegyek mindig írnak legalább egy könyvet a férjükről ezt megfigyeltem. Szóval Ian elszereti a barátja barátnőjét Debbie-t, korán megnősül, dolgozik a munkanélküli központban, gyereke lesz, vagyis machesteri polgári életet él, miközben, szinte észrevétlenül, egy másik szálon elindul a zenész karrierje is. A koncertek során aztán megismeri Annik Honoré francia amatőr újságíró lányt, és itt szövődik egy szerelmi szál, ami a rockzene világában meglehetősen panel sztori. Feleség otthon a gyerekkel a mosókonyhában, tereget, pelenkáz, vacsorával vár, ettől pedig unalmassá válik a művész számára, akinek csak a költészet meg a zene, és, hát egy szaros pelenkáról maximum egy nő tudna szép verset írni, úgyhogy vonzóbb az a lány, aki egy kis testi hiba nélkül (lásd még: gyerek) ott tud lenni a koncerteken, és tartani az ember fejét teszem azt, ha hány. Szóval eddig átllagos a sztori, csak hogy Curtis annyira érzékeny fiú, ráadáásul epileptikus rohamai lesznek, hogy beleroppan a választásba a polgári, és a rákendroll lét, valamint  a két nő között, és az egésznek inkább az áldozata lesz, megeszi, amit főzöt és belehal. Fájdalmas módon pont arra a fregolira köti fel magát, amelyre azelőtt a felesége teregetett. Na ez kköltészet kéremszépen, így befejezni valamit. Archív koncertfelvételek nincsenek a filmben, a zenés betéteket a színészek játsszák, egyébként elég hitelesen, különös tekintettel a főszereplőre. Belekerült néhány zenetörténeti pillanat is a filmbe, mellékesen, például a Sex Pistols mancehsteri korncertje, de csak a koncerthely előtti ácsorgás, amikor Curtis eldönti, hogy megallakul a zenekar. A zenekarokat felfedező menedzserek munkamódszereiből is láthatunk néhány remek pillanatot. A film után a régi ismerősök a nyolcvanas-kilencvenes évek Budapestje koncerttermeinek világából kis csoportos beszélgetésekbe kezdenek az "aranykorról", igazán jól esik hallani, aztán Déry Zsolt zenei újságíró beszélget a rendezővel, nagyon kellemesen telik az idő. Corbijn elmeséli azt is, hogy Curtis özvegye a film elkészülte óta nem beszél vele. Na ja, nehéz lehet feldolgozni azt, ha az ember filmen is látja a saját, furcsán alakult sorsát. Mindenesetre az élet útjai kifürkészhetetlenek, mert mi meg milyne jól jártunk vele, törhetjük a fejünket azon, hogy ez most mi volt, egy élet vagy egy életmű. Az viszont tuti, hogy a film nem egy zenekar sztori, hanem egy életrajzi alkotás, zenei aláfestéssel. Annak pedig nagyon megfelelő.   And we would go on as though nothing was wrong. And hide from these days we remained all alone.