Programkezdés szerinti 20 órakor hatan ülünk a Merlin első emeletén. Egy öreg színikritikus, aki 20:36-kor elmegy, egy fotós, három pincér és én. 1 órás késéssel berobban a Gonzó, 25 néző előtt. Stumpf Árpi, az énekes, aki úgy néz ki, mint egy brit felsőházi balos egy oldszkúl Epiphone-nal a nyakában, meg is jegyzi, hogy akkor most ilyen családi a hangulat, de ő ennek is örül, amit nem hiszek el neki, de aztán nyomnak még 10 számot, és elhiszem neki, hogy tudja, nagyon rendbe van a dolog. Mind a 25 rajongó eldobja magát. A metronóm karú dobos és az atomóra-precíz basszeros hideg nyugalommal préseli át a fülemen a TNT-löketeket. Az ügyes szintis ügyesen cincogja az új évezred divatját, a többiek a 2000 előtti patronokat durrogják, nagyon jól, angolul. A két frontharcos énekes-gitáros, egyik jobb, mint a másik, sokszor énekel együtt, akkor a legszebb mind a kettő. Mind az öten nagyon szépek. Szép, huszonéves energia, bele a célba, a közepébe. Ha az utolsó, szentimentális dalt Paul McCartney írta volna, büszke lehetne rá.

 22 órakor 47-en vagyunk, 20 holland, 27 magyar. 15.000 megawatton beüt a Voicst. Láb és fej nem marad mozdulatlan, minden száj nyitva, minden áll alacsonyan. Tjeerd Bomhof… majdnem csúnyát mondtam, micsinál velünk. Konkrétan, úgy a hátsó felünkbe küldi a decibelt, hogy hoppáhoppá, mint a rakétából, felülünk az Apolló-11-re, a hullámvasútra, mindjár jön a beszarás. A holland fiúk azonnal előkapják a szegfűszeg illatot árasztó cigijüket, és táncolnak, énekelnek, boldogok, hogy a Merlinben lehetnek. Köszi, köszi, mondja az énekes, köszi and kiss. Erre egy holland rajongó bekiabál angolul, hogy itt a kiss az puszi. Az énekes nevetve gondol a pussy-ra és azt kérdezi, it’s really? Akkor köszi és puszi. Megyünk tovább. High as an Amsterdam Tourist, ez a track címe, és anyám életére, hogy ugyanakkorába játsszák, mint az USA-ban, 50 ezer ember előtt. 47-en vagyunk, megszámoltam. Tábortűz hangulat. Az énekes leültet minket, és kéri a keverőfiút, hogy vegye halkra. Elénekel egy nagyon szépet. Egy magyar fiú felül a színpad szélére és a gitárostól kér és kap egy cigit. Mögöttem egy nő azt mondja, ilyet még nem láttam. Sven Woodside basszgitáros alatt beszakad a színpad, a jobb lába, nekünk bal, térd alatt eltűnik a világot jelentőkben. A Merlin színpadának túl súlyos a Voicst? Kicsit szégyellem magam, a magyarok így fogadják a hollandokat? Korhadt deszkán? Azzal nyugtatom magam, hogy ez bárhol előfordulhat, Berlinben is, de félek, hogy nem. Akkor nyugszom meg, amikor előbukkan egy isten lánya, felmegy a színpadra, és egy akkora szaxofonnal, amit külön teherautó hozott, szaxofonozni kezd. Everyday I Work On The Road, a szám néha ugyanoda kanyarodik, mint a Baby you can drive my car a Beatlestől. A szaxofonos lány kiáll a színpad mellé, mint a dervis táncol és velem szemez. Ilyet még nem láttam. Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem – ezt üzeni, a szobaszámát nem. Szabadság, szerelem, erről szól a Voicst.