A profi befogadó alapvető szorongásait élhettem át Ardai Petra és Luc van Loo, amszterdami alkotók, és a hozzájuk társult TÁP Színház projektje nyomán. A legjobban ugyanis attól rettegek, amikor interaktív színházat kényszerülök nézni, hogy részt kell vennem, amikor már egy sima kőszínházi előadáson sem ülök az első sorba, nehogy belémrúgjanak véletlenül, vagy felkérjenek táncolni a jópofa fináléban. Persze az is lehet, hogy az alkotók bosszújától félek, ha rosszat írok róluk majd jönnek, mint a rémálmaiban, és kapok tőlük egy főszerepet, hogy szétcincálhassanak. Ehhez képest az óránként induló, kvázi előadás első futamára belépve, ahogy elsettenkedtem volna szemlélődni a sötétebb sarok felé, Lázár Kati a jósnő, és nézőelosztó megkérdezte a sorszámomat fürkészve, hogy milyen hős szeretnék lenni ezen az estén, majd a válaszom nyomán azt mondta: talál nekem egy jó kis rejtőzködő szerepet, és beletalált. Azonnal kiültettek a terem közepére egy bárszékre, megvilágítva, bekamerázva, óriási projektorra vetítve, miközben a számomra kijelölt avató anyám (lásd még úttörő avatás) Szabó Márta színésznő egy rejtett mikrofonba dícsérte a termetemet a mosolyomat, a tehetségemet. Utána odajött és vissza kellett dícsérnem, hát a színésznői képességeiről beszéltem neki hízelgőn, mint egy érdekvezérelt kritikus, úgy hogy azt mondta: oké, feladta, én sokkal jobb egomasszőr vagyok. Közben körülöttem zajlott mások avatása, kit Rókás László az nóriás komikus tett naggyá, kit szépségkriálynővé sminkeltek Superman lepellel, virágcsokorral, vagy Hód Adrienn koreográfus tanította a beolvadásra, hogy kaméleon hőslegyen. majd rá kellett lépni egy gombra, gongott őle minden, tapsvihar, ujjongás és beiktatott egy hőskönyvelő. Vajdai Vili, mint rezonőr, folyamatosan kommentálta egy mikrofonban az eseményeket, vagy a kivetítőkön látható képeket és, ha rá ért éppen,  még tett rám is időnként megjegyzéseket névvel, címmel, nehogy elfelejtsenek azért. Megtekinthettük közösen a munka hősét valami távolkeleti összeszerelő üzemben, napi hét óra lélekölő robot, az ellensúlyok végett, vagy sportolókról mutattak nagyon régi felvételeket, házi fotókat, amatőr repülősöket A Trafó nagytermének hangulata mindemellett egy tévéstúdióban zajló őrületet is idézett, a gépies tapsvihar, a gong, a fényeső, a helyben összevágott, és kivetített képek pedig érzékeltették hogyan hat a tudatra egy gagyi televízió műsor, hogyan lesznek az addig ismeretlen szereplői sztárok öt perc alatt. Önkéntelenül részt vettünk a játékban, mert nem tehettünk mást, ezt kívülről nézni koránt sem lehet ilyen szórakoztató. A végén, egy talmi aranyérem átadása mellett elénekelték nekünk az Európa Kiadó legendás himnuszát az Igazi hőst. Közös lufiban táncolásba fulladt a menet, aztán jöttek a következők és kárörvendhettünk immár, mint régimódi nézősereg.
A résztvevő jellegű nézői terepmunkában az a jó, hogy megadja a folyamatok felismerésének örömét, nem csak hősökké, valóságos kis társadalomtudósokká avat. A Space és azt hiszem a TÁP színház is abban erős, hogy szétbontja a színházat, kiforgatja, kibelezi, vállalva azt is, hogy az így kevesebb embernek fog tetszeni. Kinek tetszik az, ha megmutatják neki, hogy hősnek lenni illúzió és színésznek lenni sem kunszt. Távozóban, bosszúból azért kidurrantottam néhány lufit, jó hangosan. Hogy hagyjak magam után valami hőslenyomatot.