Hatás alatt Proics Lilla (2009-04-25 20:14:02) A holland Nemzeti Színház elhozta a magyar Nemzeti Színházba Cassavetes Opening Night (magyarul Premier) című filmjét színre állító előadását – ami látatlanban bátor vállalkozásnak hangzott, és akkor még nem is tudtuk, hogy a közel két és fél órát egy üléssel kapjuk. Az este azonban nemcsak jó volt, hanem élvezetes is, olyannyira, hogy még az idő is begyorsult, sajnos. Az előadás is foglalkozott az időüggyel – aztán hagyta, hogy folytassuk. (Nem hagyományőrző előadás, nem hagyományőrző kritikát érdemel. A szerk.) 1. Elhangozhatott, s hát el is hangzott, a film előbb volt, a film jobb. 1.1.    Kit érdekel. 1.2. Szeretünk élő embereket nézni, mert annak tétje van, s az este pedig nem független tőlünk, nézőktől. Egyébként pedig ez úgy színház, hogy nagytotált is nézhetünk, az előadásban nem a koncepció miatt használnak filmes eszközöket, hanem így többet kapunk, a színészek pedig elegáns könnyedséggel oldják meg egyszerre a színpadi és filmes munkát – a nagyszínház és az intim stúdiótér ideális találkozása ez. 1.2.1. Így tehát a szemünk előtt élő önazonosság is láthatjuk, finoman, kritikailag. 2. Aki szereti a nőket – mármint érdeklik is a nők, az így beszél, így gondolkodik, így játszik (illetve számtalan más módon). 2.1. Hányan mondják ezt, hányszor – tudod, mit beszélsz? 2.2. Ez nálunk még egzotikus, mert ritka az olyan előadás, amely a belső és külső nőről szól (az ember az idő tükrébe tekint, és aktuálisan nőt lát), nem például a hatalomról, s amelyben a férfiak csodálatra méltó mellékszereplők – akik nélkül a produkció nem jöhetett volna létre. 2.2.1. Chris Nietvelt Sarah-ja, a darabbeli darabszerző a szabad, a gondolkodó nő, aki nem harcos forradalmár, bár önmagán kívül más is érdekli: tudja, mi a barátság, legfeljebb nem jön össze neki. Szép történetet mutat, bátran visszavonultan. 2.2.1.1. Lám, milyen szép az író és főszereplő küzdelme az önazonosságért. 3. A színész, a színésznő számít, elsősorban rájuk számít a rendező, a kamera, a film, a színház. 3.1. A mű is megvan, ha megvan az ember: a színész, a színésznő. 3.2. Micsoda arcok – valóban muszáj látnunk mozi-méretben – együtt az érzékiség, érzékenység, az ész, a bölcsesség, a tudat, az önkontroll, a pillanat játéka. 3.2.1. Elsie de Brauw, Jacob Derwig. 3.2.1.1. Katja Herbers, Fedja van Huet. 3.2.2. Ez a szakmai gyakorlatom… hol a gatyám? 3.2.2.1. Mindent megteszek, hogy hiteles legyek. 3.3. A meghajlástól megfájduló színészhát, mint szakmai lélekrajz. 4. A színház a pofon, a csók, a meghajlás egyre fényesebbre csiszolgatott művészete. 5. Mindenki fontos: ez nem szólam, hanem látható, mindenkire szükség van, hogy egybe’ legyen az egész. 6. Az erdő királynője-sztori: egyszercsak le akar győzni bennünket a fiatalság, a még bennünk pislogó kislány, ezért kénytelenek vagyunk őt megölni (kegyetlen pontosságú drámai motívumrendszert tanulmányozhatunk számtalan valós anya-lánya viszonyról – talán kibírhatatlan lenne erről direktben beszélni, hiszen írt és íratlan társadalmi elvárás: szeresd anyádat, szeresd lányodat), hogy tovább élhessünk ép ésszel.