na, idő, ezt add vissza Proics Lilla (2009-05-01 16:49:26) A Stúdió Galériában aktuálisan két rövid videó-installációt nézhet meg az odalátogató. Ravasz András és Guido van der Werve máskor, máshol születtek, nőttel fel, tán ezért is, hogy másként beszélnek, de ugyanarról beszélnek. A Contact with Yourself/ Élj harmóniában című kiállítás szépsége, hogy összehozta ezt a kétféle ugyanazt. Egy 2004-es, aztán egy 2009-es Ravasz András munkát, illetve egy Guido van der Werve filmet mutat be a Galéria. Pörgő búgócsigát nézünk, mintha egy színpadon forgó táncosnőt látnánk. Az aranyfejű, aranylábú, piros testű holmi hol gyorsan, hol billegve lassulva piruettezik, s bár nem látjuk az újraindítást, egyáltalán nem egyformák a pillanatok. Néha öregnek, fáradtnak látszik a mozgás, néha pedig friss, lendületesnek, mintha soha véget sem érne. Cseppet sem tolakvó, de szívhez szóló, finoman drámai futamokkal mesélő harmonika szól közben. Így kéne élni? A második Ravasz film bűbájosan mutatja meg a fuvallatlétünket: azon a bizonyos gyönyörű, hosszúkás, sárga utcakövön – már kevés helyen van Pesten, az Illek Vince utcában biztos – amelyiket simogattam már a szépségéért; egy átlátszó zacskóbabát fújdogál a szél, ide-oda röppen, néha már a fejébe is kerül egy kicsi levegő, és hol lábat lendít, mint Zacskó Ronaldino, hol biccent fekve, hol nekisimul a függőleges felületnek. Az utat szegélyező kopott kővel, néhány fűcsomóval, talán valamilyen üvegről is verődő fénnyel olyan terepet talált a nejlonbabának a film, ahová még mi is vágyunk, hiába tudjuk, minket nem ringat a szellő ilyen mókázva. Guido van der Werve máshonnan néz, más a térhez, a dramaturgiához való viszonya az itt látható filmjében, és sorolhatnánk tovább a rengeteg különbözőséget, ha Ravasz András munkáihoz hasonlítjuk, de a gondolkodásukban, a figyelmükben valami erős közösség van. A nagy fehérségből jön egy jégtörőhajó felénk, egy ember sétál előtte egyenletes tempóban. A távolság miatt az ember nem jellegzetesebb lény, mint a hajó, amelyik néhány (tíz?) méterrel a járás tempót tartva úszik a férfi után, mint valami cet. A két első horgonytartója olyan is, mintha szeme lenne, és a hajótest alsó részének fehérje állati hasként üt el a szürkésfekete testtől. A legfelül lassan forgó radar ugyancsak lényszerűnek mutatja a jégtörőt. A megnyugtató morajlás hangja hullámokban jön: nem egyenletes, de harmonikus, békés. Ahonnan az egészet látjuk, a kamera egy kicsit, alig észrevehetően el-elmozdul, mintha várnánk valakire, valamire pár lépéssel ide-oda járva. Ennyi történik, az első pillanattól fogva sejtjük is, de a kép izgalma annyira magasan tartja a figyelmet, hogy sajnáljuk, amikor már nem nézhetjük tovább. Itt és most tudjuk: élvezzük, amit adatik: megtanultuk.